A felépülés útja

Előtér

Nem készültem arra, hogy könyvet írjak.

Sokáig inkább azt hittem, mindaz, ami történt, bennem marad. Szétszórva. Elvarratlanul. Olyan emlékdarabokban, amelyekhez nem találtam a helyet.

Évekig hordoztam magamban mindezt egy olyan ember mellett,

aki nem akart igazán összerakni semmit. Volt, hogy órákig ültem mellette, miközben a telefonját nézte, és közben azon gondolkodtam, mit csinálok rosszul.

És én elhittem, hogy ez rendben van.

Hogy az, amit megéltem, túl kicsi, túl szégyenletes, vagy éppen túl hétköznapi ahhoz, hogy bárkinek is jelentősége legyen. Azt gondoltam, a fájdalom magánügy.

Hogy a csend, ami bennem maradt, túl személyes ahhoz, hogy kimondható legyen. Túl mély ahhoz, hogy bárki más megértse.

Sokáig nem értettem, mi történik velem.

Nem értettem, miért kapaszkodom valakibe, aki nem becsül.

Miért fáj ennyire valami, ami valójában sosem volt az enyém.

Miért érzem magam gyengének, miközben mindent beleadtam.

Nem volt egyetlen nagy felismerés. Nem volt éles fordulópont. Csak egy lassú, nehezen megfogható megértés, ami egyszer csak ott maradt bennem.

Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.

Hogy sokan maradnak túl sokáig olyan helyeken, ahol már nincs megtartás. Hogy sokan kapaszkodnak illúziókba, mert a valóság egy ideig elviselhetetlenebbnek tűnik.

Hogy a hiány, a ki nem mondott bocsánatkérések, a válasz nélkül maradt kérdések nem egyedi tapasztalatok.

A történetem nem különleges.

És éppen ezért van súlya.

Ez a könyv azoknak szól, akik próbáltak szeretni ott, ahol nem volt hely számukra. Akik adtak, amikor nem kaptak vissza. Akik hittek valamiben, ami közben lassan felőrölte őket.

Ez a könyv nem ígér gyógyulást, és nem kínál gyors válaszokat.

Inkább jelenlétet.

Egy kézfogást.

Egy lassú utat vissza önmagunkhoz.

Ha ezekben a sorokban akár csak egy mondat erejéig magadra ismersz, akkor ez a könyv neked szól.

Örülök, hogy itt vagy.